Jónás RudolfÜdvözlégy, Amerika! Gore Verbinski legújabb remekében egy leharcolt időjós küzd meg saját bejáratú démonjaival az amerikai álomvalóságban. Az idők végezetéig boncolgatható, nagyhatalmi jelentésnélküliség témájával találkozunk e szatirikus alkotásban is, mely külön műgonddal jár el azért, hogy a tudatlan lelkeknek is fényt vigyen az elméjébe. Szimbólumok és azok magyarázatai rétestészta-szerűvé nyújtva.
Dave Spritz sikeres tévés személyiség életébe kukkanthatunk be, és megtudhatjuk, milyen egy chicagoi tévé csatorna időjósának lenni. Érdekes szakma az övé ugyanis, mert egyedül a súgógépről kell megtanulni felolvasni, és klasszikus műmosollyal az arcán bugyuta vicceket elsütni egy nagyon zöld üres vászonra mutogatva. Nem sok munka ez -napi két óra mindennel együtt- viszont annál több pénzt adnak érte. Dave-nek látszatra mindene megvan, amelyet élő egyed csak kívánhat, de ez a lúzer médiasztár sajnos nem tud ezzel a mindennel semmit sem kezdeni. Családi élete romokban: feleségévél már külön élnek, túlsúlyos lánya depressziós, kamasz fiának, pedig már drog-rehabilitációs foglalkozásokon kell részt vennie. Ráadásul köztiszteletnek örvendő apjának a súlyos áttétes rák miatt csak hónapjai vannak hátra. Ezt a sok-sok problémát valahogy meg kellene oldania, hogy legalább sikeres apjának és elsősorban önmaga- által támasztott elvárásoknak, még a papa halála előtt meg tudjon felelni. De ahogy ez lenni szokott, éppen az nem szokott sikerülni, amelyet annyira óhajtunk. A görcsös frusztráció, a rajongók, és a becsmérlők hada, a kudarcba fulladó próbálkozások összeomlasztják Dave-ünket. Aki végül, súlyos tapasztalatokkal ugyan, de tovább folytatja pályafutását az időjárás-bizniszben, immár New Yorkban, és sokkal több javadalmazásért.
A film inkább gondolkodgatásnak tekinthető, mint egyedi alkotásnak. Steve Conrad forgatókönyvíró inkább táncol a lehetőségek mellett, minthogy történetet és beszélő karaktereket alkosson. Ezt bizonyítja az amúgy kényelmetlenül sok narráció is, amely által sajnos feleslegesen-, de magyarázatokat kapunk a mozi mondanivalójáról. De, ami a legszebb az alkalmazott szimbólumrendszer olyannyira áttetsző, hogy még az is arcába kapja a jelentést, aki soha nem konyított a dolgok értelmezéséhez. Ha ez nem lenne elegendő, a dolgozat erre is megoldást talál, megoldja helyettünk a jelentéseket. Például Dave gyorskajákkal történő megdobálásának jelképét. Hősünk okosan végigvezeti nekünk: „Szóval gyerekek, ez azért van, mert a gyorskaja egy értéktelen olcsó vacak, amely, ha már nem ízlik, inkább kihajítunk, minthogy megegyünk. És, hát ezért vágják ezt hozzá az utca kritikus emberei. Ennyit érsz, időjós. Te is egy olcsó médiamunkás vagy, akinek egy önálló gondolata nincsen, és ha megunják banális jóslataid végeláthatatlan sorát, téged is kivágnak az ablakon egy autóból.” Ha egy ember -mint időjósunk- ilyen nagyszerű következtetésekre jut az életben, akkor miért néz ki úgy, ahogy? Hogyan képes egy értelmes ember ennyire elrontani mindent? (Talán sehogy, mivel ez az író hozzáfűznivalója. Sajnos nem sikerült olyan filmet írni, amely alámondások nélkül is mondani tud valamit.) A sok oktatás által a film altatószerré válik a fáradt néző számára, mert mindvégig ugyanazon gondolatokkal játszik. Akkurátusan meggyőzésre törekszik.
Itt vannak ugye az elhibázott választások ebben a fránya életben, egy olyan egzisztenciális háttérrel, amely nagyon keveseknek adatik meg. Mi tévők legyünk, ha ráeszmélünk semmi hasznosat nem csináltunk még? Hogyan tudunk tartalmat adni magunknak? Sehogy, íme egy teljesítmény, amely bő másfél kínkeserves óra alatt gyilkolja meg a gondolkodás szabadságát. Megtudjuk azt, amelyet eddig is tudtunk, hogy egy vesztes az valószínűleg mindig vesztes marad, még akkor is, ha erre idővel rájön. Még akkor is, ha időközben megtanul íjászkodni, és még akkor is, ha nagyszerű állásajánlatot kap. Tragikomikus jelenetek egész sora mindeközben, hogy ha még mindig nem jöttünk rá, hogy miről akarnak nekünk beszélni, igyekezzünk. És legalább szánalmat érezzünk hősünk iránt. És igen hős, még véletlenül sem antihős az, akiről filmet alkotnak, pláne, ha azt a valakit egy Nicolas Cage kaliberű nagyszerű karakter alakít. És még akkor is, ha végül a szupertehetséges apa, Robert (Michael Caine) megmondja neki a kőkemény igazságot, mely szerint a nehéz út azonosnak tekinthető a helyes úttal. Ezerszer hallottunk, kár, hogy e műben a gondolatnak gyakorlatilag semmi értelme nincsen. Hősünk hiába próbálja a javasolt nehéz utat, így is elbukik. Ember, ha valami nem működik ebben az életben, dobd ki, mert gyakran előfordul az ilyesmi. Ez egy kukába való élet. Súlyos uszályokon hömpölyögnek a közhelyek, és a megvalósítás bár képi világában jelképes értelemmel bír- is csak amolyan közhelyes. De a rajongók, akik szeretik ezt az érzelem dúsra ráncosodott színészt, nézzék csak meg. Becsületesen végig csinálta. Cage egy hős.
Kár, hogy egy óra után akár be is lehetett volna fejezni az eposzt, különösebb harc híján. Bár íjak azért voltak. De még azok is csak a parkban ad hoc módon felállított céltáblába találtak, nem Russba, az aljas bitorlóba, aki elvette Dave-től a maradék esélyt is azzal, hogy sokkal élhetőbb életet biztosított volt neje számára.
Nem, sajnos, nem volt fejlődő gondolat, csak a tespedt amerikai valóság klisékbe fulladó megfogalmazása. Újra meg újra.
Így hát, Hello, America! Fogadd soraid közé ezt az elveszett „tévé-brokit”, ha már nem lehet belőle nagy író. Ne hagyd hogy félúton megálljon. Ő ez: egy időjós, aki semmit sem tud prognosztizálni az életben, az időjárást meg aztán pláne! De ebben a szerepben mégis sikeres.
És Hello, America! Ez a mű Neked szól, amennyiben elfogadod, hogy annyira felületes vagy, mint amennyire Verbinskiék filmje hisz Téged, amikor feltételezi, hogy lábjegyzetek nélkül nem értenéd a nagy mondanivalót! És amennyiben az időjós -a vesztes, a megcsinált olcsó álomfigura- az archetípusod lenne…
Eredeti cím: The Weather Man
Rendező: Gore Verbinski
Főbb szerepekben: Nicolas Cage, Michael Caine, Hope Davis, Gemmene de la Pena, Nicholas Hoult
Gyártó: Paramount Pictures (USA)
