Jónás RudolfEurópai díjesővel jutalmazott műremek, amely ellentétes utakon futó életeket firtatva juttat el minket, no és persze skizoid hajlamú hősünket egyfajta szimbolikus újjászületéshez. Nagyvárosi rohanás az alvilágtól a „fel-világig”, életen és halálon át. Kiszámíthatatlanul és „véletlenszerűen”, akárcsak mint egy zaklatott szív dobbanásai. Halljunk is meg végre valamit általuk!
Sötét lakásbelső tárul elénk. Két férfi beszélget, vagy inkább egy férfi beszél -talán a másik kérdésére válaszolva, míg a másik hallgat -vagy gondolataiba merül. Bensőséges helyen vagyunk: előttünk néhány kiürített sörösüveg, egy telebagózott hamutál. Rendetlenség. Talán nemcsak első látásra. Túlárad a zavartság, nyomasztanak a fények. Majd rögtön az éjszakai hajsza, ide-oda vágtató éles fényekkel a koromszínű éjszakában. Egy házba patkányok serege költözik néhány bőrkabátos gengszter jóvoltából. A film kezdő fotói azonnal ellentéteket sugallnak. És igen, azok vannak is szép számmal.
Thomas Seyr (Romain Duris) világában ébredünk. Ahol nincsenek kívülről beeresztett hangok, ahol mindig csak az állandóan zakatoló belső zörejek bírnak mozdító erővel. Nála így működik a rendszer. Harcrakészen, esetlegesen, de valahogy állandóan magabiztosan. Ő az az ember, aki mindent és mindenkit kizárva vágtat végig a feladatokon -elintézi a piszkos munkát, ha szükséges: üt, ver, garázdálkodik, elvesz. Pénzt, nőt, életet. Ebben a stációban, mint ingatlanos, egyszervolt -mára kiugrott- zongorista. Lényegtelen.
Ha ki kell lakoltatni valakiket egy megvétel előtt álló házból, nem gondolkodik, cselekszik, és megoldja a problémát. A zaklatott tekintetű, karakteresen jóarcú főhős talán csak álmodik, még az sem baj, hogy rémeket. Egy olyan álmot lát, melyet még így is egyszerűbb befogadni, mint a sajátját. Zongoraművész anyját korán elveszítette, és így, nyomdokain -és a múltban megélt, anyja által kínált keserű úton- nem tudván-akarván tovább haladni, apja szánalmas ingatlan-gengszter hagyatékát kezeli. Újra meg újra kivakarja az alkoholista papát a mocsokból, állandó segédkezet nyújtva, kötelességtudóan, mint egy jó fiú. Miközben nincs kapcsolata vele. Legalábbis mint jófiú semmiképpen, az öreg még véletlenül sem támogatná a benne újonnan feltörő művészi ambíciókat. Gyenge, szétzuhant fráter, aki fiával egykorú prostituáltakat szed fel, és kíván feleségül venni, csakhogy ő maga is megújulhasson. Miközben már egymagában semmivel sem boldogul. Fiát is csak kihasználja, gyűlöli a múlt árnyait magára vetíteni. Bujkál a füstös lebujokban, Thomas-t küldi ki a harcmezőre, maga helyett.
Az ex-művész, párizsi zeneőrült, az ingoványos ügyletek sorában, újra meg újra szembesül a benne ténykedő szenvedéllyel, de végső soron ezt az -elemi erővel feltörő- éltető energiát, nem tudja hasznosítani. Ő most csak használja az adottat, de nem kerül szembe vele, nem hagyja igazából kibontakozni.
És végső soron ezt az állandóan fojtogató világot, mely körülveszi, csak úgy képes elviselni, hogy kizárja magából, és csak felületi sérüléseket engedélyez. Miközben tettre kész részese marad, mint végrehajtó. Bezártsága, jellegzetesen nagyvárosi ember-rajz. Egy olyan halandó képmása ő, akivel a zajos utcákat járva nap, mint találkozhatunk. Mi is. Aki nem kíváncsi senkire a külvilágból. Nem lát, nem hall, nem figyel. Igen. A metropolisok problematikája ez. Thomas is csak fülhallgatóval a fején szalad végig csúnyán és szépen egyaránt. Az autóból kiszállva rögtön egy másik zárt -„védett”(???)- térbe lépve, ahol talán nem bántják. Sajátos gyorsulási verseny ez a túlélésért, de előbb-utóbb mindenkinek körbe kell vizslatnia, hogy észre vegye, hogy egy idő után minden oldalról csak szakadékok ölelik körül. Hogy nincs más lehetőség csak az újra kapcsolat felvétel az élettel, a kizárt valósággal, az emberrel, és önmagával.
Thomas megpróbálja, hallgatva ösztöneire, újra gyakorolni kezd éjt klasszikusan nappallá téve, hogy részt vehessen egy meghallgatáson, amely kulcs lehet valódi világához. Már nem egyedül, hanem egy ismeretlen, távoli -jelképesen ázsiai- zongoraművész lány instrukcióit követve. Köztük nincs párbeszéd a szavak szintjén, viszont annál inkább van a zene általi érzésátvitel mentén. Az angyal, a napfényes, tiszta, rendezett lakásban, tényleges mentsvár hősünk számára, aki ellentétes tartalmait immár reális párhuzamban élheti meg. A mindennapos mocskos kattogásokat -techno a fülben- tiszta hangok váltják szoros egymásutániságban. És Thomas változik, épül, míg apja tovább rombol. Még ugyan van mit eltakarítani, de ez már egyre kevésbé fontos. Súlyos ébredés ez, az előre gyártott álomképből a tartalom valóságába.
Jacques Audiard jelen darabja James Toback Ujjak (Fingers) c. munkájának az újragondolása. Most Harvey Keitel helyett Romain Duris-t kapjuk, aki olyan ártatlanul bűnös, józanul is részeg ebben a szerepben, hogy az eredeti megoldás helyett végül is nem egyszerűen egy „remake”-et nézhetünk, hanem egy tökéletesen független, egyedi produkciót. Ha minden átdolgozás így sikerülne, akkor az eredetikre talán nem is lenne szükség. De el is a viccelődéssel hamar! Ez komoly, ahogy az is, hogy mindig vonzó ez az alakváltoztató személyiség-rajz, amelyet Duris is határozottan át tud adni. Keitel meg aztán…
A magyar cím esetünkben megint csak nem találja el, amit annyira el kellene találni. Az eredeti is csak amolyan költői. Szabadon fordítva lehetne az, hogy „ütemre áll meg a szív”, amely szimbolizálná az egész darabot. Az állandó lüktetés mindig hajtó erő, de azokban a pillanatokban, amikor meg-megáll, egy kicsit megérezheti mindenki, milyen lenne, ha nem dobogna tovább. Hősünk érzi is ezt a folytonos „esetlen kattogást” magában. És ezt hivatottak az állandó sötét képek, zárt belsők (kávéházak, kocsmák, éttermek, szórakozóhelyek, hotelek, zsúfolt szobák, magánterek, bérházak, szűk utcák, autók) is szolgálni gyors egymásutániságban váltó pattogásaikkal. Hozzáfűzve, hogy amíg az élet így fut -kvázi dobban a szív- olyan mintha élnénk.
Viszont egyszer fel kell nőni a feladathoz, és választani kell. Ő megpróbálja, és így átléphet a fénybe. Úgy, hogy már szembesülhetett a sötétséggel. Tékozló apját is végül vérbe fagyva kell megtalálnia szétzilált, „rommá élt” lakásában…
A sikertelen meghallgatás után végre napfényt kap a párizsi utcakép, Thomas a jelképes irányjelzők mentén már kitisztult belső hangokat követ. Talán már a helyes úton járunk?
Eltelik az idő -mely, mint tudjuk csak emberi képződmény, nem fontos- egy merőben új helyszínen vagyunk. Esti fények, csillogás, hangversenyterem, minden rendben, de kíméletlenül zuhog az eső! Krízis várható tehát, fel is tűnik az ellenséges erők orosz maffiavezére ebben a békés, de mégis nyugtalan, fellépést megelőző hangulatban. Ő az apja gyilkosa, vélhetően. A bosszú vajon szükséges-e ezen a ponton? Ez csak egy lehetőség, de még nagyobb, ha le tud mondani róla. Legalábbis a jövőt illetően. Csak egy próbatétel, amit Thomas-nak ki kell állnia, hogy végre feloldódhasson a zongora változó ütemeiben.
Az ember általában nem egy tartalommal bír, az ellentétek teszik azzá ami. A benne lévő jó értéke, minősége, ereje az azzal párhuzamosan működő, mindig jelen lévő rossz energiájában keresendő. És fordítva. Ezt a működési tényt a mű bravúrosan megmutatja. A Halálos szívdobbanásban Jacques Audiard a gyermeki önzésből juttatja el hősét a kegyetlen felnövekedéshez, majd a megtisztuláshoz, és így az ébredéshez- dübörgő, dinamikus képi és zenei párhuzamok kivételesen egyedi filmre vitelével.
Eredeti cím: De battre mon coeur s’est arreté
Rendező: Jacques Audiard
Főbb szerepekben: Romain Duris, Niels Arestrup, Jonathan Zaccai, Gilles Cohen, Linh Dan Pham, Aure Atika, Emmanuelle Devos
